MUNKÁCSY GYULA HALÁLÁRA

 

A magas, nyurga termet megjelenése mögött bezárult az ajtó, a széken ült már, és rövid köszöntés után gyorsan beszédbe is fogott. A megkomponáltan zárt arc előbb lassan, majd gondolatmenete előrehaladtával szinte lélekszakadva kereste a szavakat. Céduláihoz nyúlt, hosszúkás dobozban sorakoztak a kissé megsárgult papírszeletek, szemüvegét átcserélte olvasószemüvegre, majd vissza, ahogy az előadás és az idézés üteme megkívánta. Kezdetét vette a csoda, amit sem azidőben, az 1970-es években, sem azután, soha, senkitől nem tapasztaltam: előttünk szülte meg egy-egy európai filozófus gondolatrendszerét, a foganástól a bábaasszony kezéig végigkövethettük a folyamatot, in statu nascendi kézbe foghattuk az újszülöttet. Hogy mi a diszkurzív gondolkodás, azt nem könyvekből kellett megtanulnom. Volt, aki "élőben" tanúsította, hogy "közös java mindenkinek a gondolkodás" (Hérakleitosz). Hogy igenis el lehet jutni egyről a kettőre, ha valódiak a premisszák. Hogy nem kell beleszédülni olyan gyorsan ideológiák mocsarába, hiszen minden eszmét vagy eszmerendszert megelőz a gondolkodás. Az igazi gondolkozás pedig ellenőrizhető, levezetéseiben lépésről lépésre nyomon követhető.
        Néha a hosszan leomló hajat félre kellett simítania, hogy a bajusz és szakáll fölött trónoló szigorú szempár a maga komolyságában érvényesüljön és figyelmünk útját megszabja. Ugyanolyan kemény, kényelmetlen széken ült, mint mi, kockás ing, pulóver vagy mellény volt rajta, nem emlékszem pontosan rá, csak arra, hogy kissé lógott rajta a ruha, megjelenése nem annyira arisztotelészi vagy platóni, inkább szókratészi volt.
        Valóban, csak a legnagyobbakkal állt elénk. Marxizmust nem oktatott. Két szemináriumára jártam be: az egyiket Francis Bacontól Kantig tartotta, a másik egy kimondottan Kant-szeminárium volt. Tudtuk, hogy jól ért a görögökhöz, különösen a neoplatonizmushoz, de mintha a racionalizmus és empirizmus párviadalának kétszáz éves küzdelme érintette volna a legsúlyosabban: Descartes és Spinoza, Leibniz és Hume, Locke és Kant, de az utána jövők is, egészen Heideggerig. Mivel nem voltam filozófia-szakos, külön megtiszteltetés volt, hogy Pascal-referátumra kért föl magyar-francia szakosként, jeligés pályázatomat pedig díjazásra javasolta Malebranche és Maine de Biran taglalása miatt. Később, a pascali Gondolatok első teljes fordítású megjelenése (1978) után az általa szerkesztett Filozófiai Figyelőben a Pascal-fordításokról írt dolgozatomat is közölte.
        Néhány szót válthattunk egy-egy órája után, de kapcsolatunk akkor és azután is igazi mester és tanítvány kapcsolatává mélyült. Nagy várakozással veselkedtem neki az egyetemnek, de a valóban ajándék öt év mellett csupán három tanárt tudtam számon tartani, mint akiknek köszönhetően tudásban és emberségben is kamatozhatott egy vidékről a fővárosba érkezett fiatal élete: Németh G. Béla volt az egyik, Török Endre a másik, és ő, Munkácsy Gyula a harmadik.
        Harmadéves koromban kizártak a KISZ-ből. Mikor megtudta, hogy miért és milyen módon tették ezt a marxizmus nevében, kereste a találkozást velem. Egyik alkalommal, spontán módon, felhívott az egyetem negyedik, legfelső emeletére, ahol a madár se járt. Együtt róttuk a téglalap alapon elterülő folyosó különböző szakaszait, oda és vissza. A beszélgetésről régebben feljegyzést készítettem; most ebből idézek:
        " - Nézze, akik magával ezt csinálták, maguk tudják, miért csinálták. Én marxistának vallom magam, de ilyet sohase csinálnék. Mi most például szépen elbeszélgetünk egymással. Kicseréljük a gondolatainkat, mert jó szembesíteni eszmét eszmével... Én megkövetem magát az egyetem nevében... Remélem, nem sikerül a tervük, hogy magát innen kitegyék.
Itt megállt. Lecsüggesztette fejét, keze a szakállán.
        - De ha nem haragszik... - folytatta mélyen eltűnődve, de határozottan nyomva meg a szavakat, mint aki nagyon biztos abban, amit most mondani készül.
        - Ha nem haragszik... ezek ezt a stílust a jezsuitáktól vették. Ahol hatalom van, nem számít a zászló színe. A lelkiismereti kényszert nem a kommunisták találták ki, hanem már jóval előbb a középkori egyház.
        Ezek a mondatok felráztak huszonkét éves korom naivságából. Ehhez fűzte hozzá szinte folytatásszerűen a másik professzor, Németh G. Béla:
        - Nézze, itt már nem is az ideológia diktál, hanem a nyers hatalom. Ők éppúgy nem marxisták, mint maga. De ők vannak hatalmon, és azt tesznek, amit akarnak.
        A harmadik professzor, Török Endre szava is pontos volt:
        - Nézzétek, Gyerekek, az intézményesített bűnösség korát éljük. A hatalmi intézményektől jó messze maradni. A politika érvénytelen terület. De a tudomány se ejtsen foglyul benneteket. Ennek a világnak árvízi csónakosokra van szüksége. Nem tudós, hanem tudó emberekre!"
        Most, hogy az előzőek után harmadik professzorom is lehunyta szemét, egyre többet gondolok egy-egy mondatukra, melyek mint vakító, súlyos üstökösök tűnnek elő az emlékezet nagy világegyetemében.
        Fölérek a budapesti bölcsészkar első emeletére. A teremben már nagyban trécselnek a filozófia-szakos hallgatók, téblábolva egy széket keresek, táskámból könyvet, jegyzetlapot veszek elő. Magas, nyurga ember lép be az ajtón, elhalkul a zsivaj, az ötven év körüli, szikár férfi leül, szemüvege még szorosabbra vonja élesen komoly, töprengésekben megfegyelmezett arcát, melyet egy-egy váratlanul feltárulkozó mosoly - kőből a virág - hirtelenül a fekete-fehér képből színesre váltja át, érvényesülni engedve a sok szót nem kérő, odaadó értelem megnyilatkozását.
        Nagyon figyelek, mint aki tudja, hogy ez a tanár ritkán publikál, könyvet egyáltalán nem ad ki, nem akarja bepiszkítani sem magát, sem legfőképp a gondolkodást, melynek becsületét meghaladhatatlannak tartja. A folyosón suttogják, hogy felesége is magas pedagógusi állást tölt be, a külvárosban élnek és nevelik fiaikat. Én leteszem a diogenészi lámpást, hiszen őérte már érdemes volt Mosonmagyaróvárról Budapestre jönni, és itt ülni a gamálieli lábaknál.
        Descartes-ról szól az óra. Az álomból indul ki, melyet meg is örökített egyik írásában. Megy a templom felé, de nem ér el oda, mert viharos szél téríti el egyszer erre, másszor arra. Azután a harminc éves háború, a kályha melege melletti töprengések, a cogito ergo sum, a res extensával és a res intensát összekötő Deusszal. Igaza volt Pascalnak, aki azt mondta: Descartes-nak csak azért kellett az Isten, hogy egy pöccintést adasson vele a világnak.
        A cédulák kiemelődnek, majd visszatérnek a helyükre, a sor a végére jut, a szülés befejeződött, a sebészprofesszor feláll és távozik. Csak az akadozó hanglejtés, a dadogást is vállaló műtét emléke kitörölhetetlen. De hát hogyan is olvastam ezidőben Simone Weilnél? - "Zseni az, aki az igazsághoz ragaszkodik, akkor is, ha nem jutna tovább a puszta dadogásnál..."
        Ott látom őt az Izabella utcában, az áthelyezett egyetemi dolgozószobában, majd az Akadémia székházában, kandidátusi védésemnél, őrzöm hangját telefonkagylóban is, megfontolt, tagolt beszédét, mely soha sem erőlködve préseli ki a gondolatokat, hanem a gondolatok viszik őt könnyedén. Nem némult el ez a hang most sem, hogy földi élete lezárult.
        S ha lehetséges, látni-hallani szeretném őt az igazak feltámadásakor.

 

                                                                                                                                                                Reisinger János

Budakalász, 2009. március 9.